Keegan és Brielle – Hiperugrás a szerelembe




Keegan és Brielle – Hiperugrás a szerelembe

A Föld nevű planétán hatalmas változások mentek végbe közel két évszázad alatt. 2196-ot mutatott a virtuális naptár. Az Apokalipszis elkerülte a Földet, de a globális felmelegedéssel együtt rengeteg új dolog is járt. Néhány kontinens elnéptelenedett, egyenesen kihalttá vált. A lakott területeken pedig ultramodern és teljes mértékben irányítható életet éltek az emberek. A társadalom két élesen különváló rétegre bomlott: geek-okra, és gettósokra.
Keegan, aki a geekekhez vagyis a felsőbb réteghez tartozott egy kétszintes, üvegfalú, futurealisztikus „zöld” házban élt. Családja nagyon sokat tett a világ jobbá tételéért, ezért nagy megbecsülésnek örvendett. Nagyapja és apja alkotta meg az első teljes mértékben irányítható és programozható esőfelhőt. Így érték el, hogy a kiszáradt területeken ismét beinduljon a növénytermelés és az önfenntartás, ezzel is segítve a megmaradt emberiséget. Keegan tökéletes, biztonságos és nyugodt életet élt. Programozható otthonát egy cyber ultradroiddal osztotta meg.
Sona, az általa ideálisnak teremtett cyber-lány tökéletesen ellátta majdnem minden téren. Főzött, takarított, ha szükség volt tanácsokkal látta el. Bármikor megjelent Keegan helyett, ha a férfinak egyszerre két helyen kellett volna jelen lennie. Fekete, félhosszú haja a melléig ért, dereka karcsúbb volt, mint bármelyik geek nőénél. Állandóan fehér, térdig érő ruhát viselt. Mellei hegyesen előre álltak. Keegan több női ideálból alkotta meg. Külsőleg emberi megjelenéséből csak három dologban mutatkozott meg, hogy cyber: kéken világító szemei, szintetikusan kiemelkedő ízületei, valamint az érzelmek hiánya. De Keegan-nek nem volt szüksége érzelmekre, mert ebben az időben azt senki sem találta hasznosnak.
Keegan mégis új életre készült. Elérte azt a kort, hogy utódot akarjon. De egy ultradroid erre az egy dologra nem volt alkalmas. Felsőbb rendű geek nők nagyon csekély mértékben voltak jelen a rétegben. És ha voltak is, sosem hoztak világra utódot.
Sona-nak csak az utolsó pillanatban közölte az őt is érintő változást, akit ez teljesen váratlanul ért.
- Sona, holnaptól ideköltözik egy gettós lány.
- Egy lány? – kapcsolta be Sona rögzítő adatbázisát és egyből felvette Keegan szavait, közben szemei kéken világítottak.
- Igen, a gettóból jön. Abból a környezetből, ahová a tudományos hulladék kerül. A lecsúszottak közül való.
- Miért jön ide? – kérdezte Sona tárgyilagosan.
- Ultradroidként nem tudsz utódot adni nekem – kezdte Keegan kifejteni. - Ő viszont tud. Ez az egyedüli életcélja. Brielle-nek hívják. Fiziológiai, értelmi és érzelmi intelligenciai jellemzők alapján választottam ki.
- Meddig marad? – mérte fel Sona azonnal a lánnyal járó kockázatot.
- Úgy terveztem, hogy hónapokig. Maximum egy évig. Megtermékenyítéstől a gyermek megszületéséig. Azután távozik. Virtuális téren már aláírtuk az erről szóló szerződést.
- Tehát a távozása után változik a munkaköröm – szűrte le Sona az információkból.
- Részben – válaszolta Keegan. – Kérlek, készítsd elő a virágos szobát a számára. És olyan ételeket készíts, amelyek növelik a termékenységet.
- Értem. Őt is szolgálnom kell? – érdeklődött Sona.
- Nem. Vigyáznod kell rá, teljesíteni az igényeit, de ő nem parancsolhat neked. Én vagyok a gazdád.
- Ideérkezésekor azonnal baktérium- mentesítsem? Hiszen ahonnan jön… - vetette fel Sona.
- Ahogyan jónak látod. Ha úgy ítéled meg, akkor igen – vont vállat Keegan.
Sona felállt, abbahagyta az adatrögzítést és az összes információt átfuttatta magán, majd értelmezte. Keegan figyelte, ahogyan a cyber lány távozik és előkészül Brielle fogadására.
Másnap kora este, pontosan hatkor az ismeretlen jövevény becsöngetett. Belépése előtt a ház bejárati szkennelője felvette Brielle adatait, a mechanikus ajtó csak ezután nyílt ki. Félhosszú, vöröses hajával, hatalmas zöld szemeivel és sportosan formás testalkatával egészen különös látványt nyújtott. Sona-hoz hasonló térdig érő sötétzöld ruhát viselt. Alig hallhatóan mondott egy „Üdvözlet!”-et. Sona közben egy titkos rejtekhelyéről figyelte Brielle-t. Keegan ezalatt egy virtuális konferencián vett részt. Az időjelzőjére pillantva realizálta vendége érkezését, de a megbeszélés befejezéséig maradt.
Brielle szájtátva nézelődött a neofuturisztikus otthonban. Látott már hasonlóakat, de még egyben sem járt. A gettóba kerülnek a geek társadalom által haszontalannak vagy értéktelennek ítélt tárgyak. A gettóban élők pedig vagy újrahasznosítják, vagy megsemmisítik. A hozzá hasonló gettós nőknek van esélyük „felszabadulni”, amennyiben testüket és addigi életüket feláldozzák, hogy a felsőbbrendűek fennmaradási esélyét növeljék. Brielle elérte ezt az időszakot, így kezébe vehette a sorsát. Minél több gyermeket ad a geek társadalomnak, annál boldogabb és biztonságosabb élet vár rá is.
Sona kivárta a megfelelő pillanatot, majd váratlanul jelent meg. Brielle hirtelen lemeredt a cyber-lánytól. Az ultradroid felmérte a lány fizikai állapotát és ebből megállapította a lehetséges veszélyforrásokat.
- Sona vagyok, ultradroid. Keegan utasított, hogy gondoskodjak rólad. Kérsz vizet? Más folyadékot? Hozzak valamit enni? Olvastam a gettó-rendszerben, hogy szereted a halat. Hozhatok? – mutatta magát szolgálatkésznek a cyberdroid.
- Köszönöm. Kedves tőled. Egy pohár víz jól esne – hebegte Brielle félénken. – Hol van Keegan?
- Hamarosan jön.
A dolgozószoba érzékelő ajtaja váratlanul kinyílt és Keegan jelent meg.
- Már itt is vagyok! – lépett be a tágas, napfényes nappaliba és ekkor szembesült Brielle szépségével.
Brielle lélegzete is elakadt a geek férfi látványától. Sosem látta még Keegan-t, mert a rendszer nem engedélyezte. Nem szerzett elég pontot a megtekintéshez. Csupán értékeléseket olvasott róla, de így élőben valamit megmozdított benne.
Keegan széles, férfias vállaival másabb volt, mint a többi átlagos geek. Nagyrészt a géneknek köszönhette. A tudomány majd minden területe érdekelte, az esőfelhő-rendszer ultramodernizálását, fejlesztését és javítását végezte.
-  Üdvözöllek – lépett Brielle elé, majd kezet fogtak.
Sona kettejük közé állva bekapcsolta automatikus rögzítő funkcióját. Brielle egyből zavarban érezte magát, Keegan pedig azonnal megérezte ezt.
- Sona, készíts negyedéves kimutatást a programod működésének hiányosságairól, aztán készíts vacsorát.
- A beszámoló már három napja kész, le is adtam. Mi legyen a vacsora?
- Tudod, hogy mi Brielle kedvence? Kérlek, készítsd el! Most pedig hagyj magunkra! – utasította Keegan és alig várta, hogy a cyber-lány magukra hagyja őket.
Brielle még mindig feszélyezve érezte magát. Ilyen esetekben sokszor jót tett egy pohár ital. Keegan, hogy feloldja a kettejükre nehezedő nyomást egy kézmozdulattal intett az intelligens ablaküvegnek és máris ismételt naplementét idézett elő.
- Azt olvastam, hogy szereted a naplementét nézni. Nem szeretném, ha lemaradj róla. Töltsek egy pohár jégbort? – kérdezte Keegan.
- Talán – válaszolta Brielle naivan.
- Vártad már, hogy találkozzunk?
- Talán – jött az újabb bizonytalan válasz.
- Készen állsz? – érdeklődött Keegan, de már a rájuk váró „feladatra” gondolt.
- Fizikailag igen – fogadta el a jégbort, majd azonnal belekortyolt. Sosem ivott még ilyen finom édes italt. Egyből a fejébe is szállt.
- Nagyszerű! Akkor amondó vagyok, ma végezzük el a megtermékenyítést!
Brielle ismét riadt arcot vágott, a poharat pedig az asztalra tette.
- Valami baj van? – vette egyből észre a változást Keegan.
- Nem. Semmi. Ma túlesünk rajta – hebegte Brielle.
- Tudom, hogy még sohasem élted át, pont, mint én. Szexuális-ingercsökkentőt szedtem évekig, de másfél éve abbahagytam. A gének regenerációja miatt. Szeretném, ha az utódom tökéletes lenne.
Brielle bólintott. Alig ismerte a férfit, mégis a szexuális életükről beszélgettek.
- Gyere velem! Megmutatom a szobádat, de előbb nézzük a labort!
Keegan ment elől, Brielle pedig esetlenül követte. A labor egy teljesen fehér helyiség volt, metálezüst kiegészítőkkel. Ridegség áradt a falakból. Mindenféle eszköz, mikroszkóp, tűk, kémcsövek voltak a polcokon. Ahogyan beléptek Keegan szavai visszhangzottak.
- Úgy gondoltam, felfekszel a vizsgálóasztalra, aztán veszek tőled petesejtet. Én már előzetesen fagyasztottam le spermákat. Ma este megalkotom kettőnk tökéletes utódját. Várunk pár órát aztán visszahelyezem a megtermékenyített petesejtet a méhedbe. Onnantól csak várnunk kell. Van vizionálás ultrahang készülékem és bármilyen genetikai tesztet tudunk csinálni.
Brielle kétségbeesett arccal hallgatta Keegan szavait. Bár tudta, hogy kettejük rövid ismeretségének ez a lényege, mégis vágyott valamilyen testi érintkezésre, közelebbi kapcsolatra kettejük között. Tudta, hogy micsoda nagy lehetőség hullott az ölébe, mégis saját szülei kapcsolatát látva, - még ha azt a geek társadalom mereven elutasítja is - hasonlóra vágyott.
- Felfeküdnél az asztalra? – kérdezte Keegan.
Brielle szó nélkül teljesítette a férfi óhaját. Keegan finom ujjaival megérintette a lány nyakát, mellkasát, majd mellének gömbölyded vonalait. Egy csodának élte meg.  Brielle felemelte a kezét és a férfi arcát megérintette. A frissen borotvált arc finom vonásai, és ragyogó szemei megbabonázták Brielle-t. Keegan megmagyarázhatatlan módon közel hajolt a lányhoz, aki érzékien eltátotta az ajkait egy csók után vágyakozva. Ám Keegan-t megijedt a saját különös viselkedésén. Kiegyenesedett, majd az ablak felé lépett két lépést.
- Menj most ki, kérlek! – utasította Brielle-t, aki szemlesütve emelkedett fel a vizsgálóasztalról és lehuppant az üvegpadlózatra. Szótlanul figyelte Keegan-t, mire a férfi ismét megszólalt: - Menj már ki!
Brielle rémülten kiviharzott a laborból. A sok egyforma ajtó láttán elveszettnek érezte magát. Mégis úgy érezte, hogy rosszul döntött. Talán el kellene innen mennie mihamarább. Pár percnyi magányát Sona zavarta meg.
- Megmutatom a szobádat! Jöjj velem! – mondta, majd elindult várva, hogy Brielle követni fogja.
Némi hezitálás után végül utána ment. A Brielle-nek szánt vendégszoba szintén üvegfalú volt. De a ház ezen részénél hatalmas, nagylevelű fák tartottak hűvöset. A szobában egy nagyon nagy ágy, led fények és egy kisebb gardrób kapott helyet.
- Keegan azt mondta, hogy tiéd a virágos szoba – emlékeztette Sona önmagát. Odalépett az üvegfal elé, bekapcsolta kéken világító szemeit és fejében rózsaszín virágok képeinek ezrei közül keresett hármat. Kivetítette Brielle számára, majd megkérte, hogy bökjön rá egyre. A lány a kettes számút választotta és máris az egész szoba ebben a mintában úszott.
- Itt maradhatok egy kicsit, egyedül? – kérdezte Brielle csilingelő vékonyka hangon.
- Persze. Negyven perc múlva kész a vacsora.
- Lehetséges, hogy nem kérek vacsorát.
Sona ezt meg sem hallotta és kiment a szobából, az ajtó pedig önmagától becsukódott. Brielle körbejárta a szobát. Elképzelte, hogy milyen boldogan élhetne itt, ha nemcsak vendégségbe, hanem örökre itt maradhatna. Naiv, gyermeki álmait képtelen volt kinőni, ahogyan az igaz szerelemről szólóakat is. Az ágy hívogatta magához. Leült és magához szorította a fehér borítású párnát. Lehunyta a szemeit és magába szívta a párna bódító illatát. Az ajtón közben kopogtattak. Brielle megfordult, tétovázott, majd azt mondta: „Szabad”, erre az ajtó kinyílt, Keegan pedig belépett rajta.
- Minden rendben? – kérdezte aggodalmasan. – Szeretnél elmenni? – lépett közelebb Brielle-hez.
- Igen, megfordult a fejemben – árulta el a lány.
- Elmondanád, hogy mi az, ami nem tetszett?
- Rosszul értelmeztük mindketten ezt az egészet! – vágott bele Brielle, közben felállt és szemtől szembe nézett Keegan-nel. – Azért jöttem, hogy egy geek utódot adjak számodra. De én azt gondoltam, hogy szerelemből fog foganni, nem pedig steril, tudományos körülmények között. Olvastam tanulmányokat arról… hogy a szerelemben fogant gyermekek szebb, okosabbak, kreatívabbak…
- Mit szeretnél ezzel közölni?
- Olyan nehéz ezt így kimondani – sóhajtott Brielle.
- Nem kell szemérmeskedned. Mondd csak ki, ahogyan gondolod! – utasította Keegan.
- Laboratóriumi körülmények között nem szeretnék tőled semmit sem. Nem így képzeltem. Azt hittem itt vár majd valaki, aki azt keresi, amit én. A szerelmet. Amire eddig hiába vártam. Amikor megpillantottalak… naivan úgy éreztem téged kerestelek, de a szavaid elbizonytalanítottak.
- Eddig még sosem ért hozzám senki sem – vallotta be Keegan. – Apám és anyám évekkel ezelőtt meghaltak. De még ők sem öleltek vagy puszilgattak meg legalább négy éves korom óta. Sona-val sem érintkezem. Amit tettél, ellent mond minden tudományos realitásnak. Szerelem? Az én társadalmi szintemen nincs ilyen érzés, ilyen megfoghatatlan… emberi kötődés, amit szerelemnek hívnak. Miért vágysz rá, amikor tudtommal még te sem élted át?
- Olvastam róla és ahányszor csak rá gondolok, elgyengülök. Szeretném valaki mellett biztonságban érezni magamat, aki magához ölel, és azt mondja, szeret. – Keegan elgondolkodott.
Kettejük beszélgetését Sona hívatlan megjelenése zavarta meg.
- Elkészült a vacsora – jelentette be gépiesen.
Brielle Keegan mellé lépett, majd együtt elindultak. Sona mutatta az utat. Kihúzta a széket Brielle számára, majd a megfelelő pillanatban alátolta. Keegan a szék mögött állt, láthatóan megzavarták a lány szavait. Elnézést kért, majd eltűnt vendége elől.
- Azt gondoltam együtt vacsorázunk – mondta Brielle.
- Amíg a gazdám vissza nem tér, várjunk a vacsorával – döntötte el Sona. Ultradroid létére nem érzett tiszteletet a lány iránt. Inkább a rideg közöny volt legkifejezőbb kettejük tiszavirág életű kapcsolatára.
Majdnem húszpercnyi távollét után Keegan megjelent. Leült az asztalfő helyére, Brielle a jobbján foglalt helyet. Sona behozta az előételt, majd főételt, aztán az italokat. A cyber jelenlétében elfogyasztották az ételeket, majd Keegan távozásra és kikapcsolás üzemmódra utasította a cyber-droidot.
- Kettesben maradtunk. Így már idillibb? – kérdezte Brielle-től a geek.
- Igen – mondta a lány, bár zavarban érezte magát.
Megitták pár kortynyi italukat, aztán a nappaliban folytatták az estét. Keegan az átlátszó üvegű tetőre csillagfényes eget varázsolt Brielle számára, aki ámulva nézte a csillagokat, csillagképeket. A férfi mellé ült, megfogta a kezét aztán egymásra néztek.
- Évek óta erre a pillanatra vártam. Hogy itt legyen valaki velem, mellettem. Hogy érezzem az illatát – s ahogy ezeket kimondta Brielle lehunyta a szemeit.
Keegan megérintette a lány arcát, majd ujjai hozzáértek azokhoz az érzéki ajkakhoz, amiket eddig csak képekről látott. Magához húzta, majd ajkuk összeért. Mindkettőjük testén egyszerre futott át egy kellemes borzongás, amitől megszűnt számukra a világ, a tér és az idő. Csak ők voltak, ketten. Senki és semmi sem zavarhatta meg őket.
- Lehoztam neked a csillagokat. Mit kívánsz még? – kérdezte Keegan miután ajkai szétváltak Brielle-étől.
- Meghitt kandallótűz? – kérdezte Brielle behunyt szemekkel, de ki még sem nyitotta, máris hallotta a fa ropogását a tűzben, közben a nappaliban is kellemes meleg lett. – Tökéletes – mondta, s Keegan ismét megcsókolta.
- Honnan tudod, hogyan kell csinálni? – lepődött meg Brielle Keegan fantasztikusan érzéki csókjától, amitől Brielle egész teste borzongott egészen a lábujjáig.
- Gyorsan tanulok – felelte Keegan, majd karjaiba kapta a lányt és bevitte a hálószobájába.
Lefektette az ágyra és gyengéden simogatni kezdte a lány haját. Óvatosan fölé hajolt és készült volna újra megcsókolni, amikor Brielle hirtelen Keegean ajkára helyezte jobb mutatóujját.
- Állj! – állította le.
- De miért? – kérdezte Keegan kissé felháborodva.
- Értem én, nagyon is jól, hogy mit szeretnél. De én nem vagyok olyan, mint Sona. Van lelkem, vannak érzéseim. Nem csak egy test vagyok, aminek tekintesz.
- Megegyezést kötöttünk.
- Ez tökéletesen igaz. De abban nincsenek határidők, sem napirendi pontok. Szeretném átélni a szerelmet. Szenvedélyesen megélni. Nem arra vágyom, hogy csak egy darab húsként tekints rám, amit megtermékenyítesz, aztán számolod a napokat, hogy mikor tűnök el végre. És ezalatt megjátszod, hogy tudnál szeretni.
- Tudtam, hogy nem lesz egyszerű! – emelkedett fel Keegan Brielle-től és az ablakhoz lépett.
A város fényei kéken vakították be az eget. A csillagok szinte elérhető közelségűnek tűntek. Brielle nagyot sóhajtott. Valamiért olyan érzése támadt, hogy Keegan el fogja küldeni. És minden oka meg is lenne rá.
- Hallottál már a szerelemről? Ahonnan én jövök, még létezik ez az érzés. Csodálatos, felemelő… a tudat, hogy van, akire számíthatsz. És ő is számíthat rád – lépett Brielle Keegan háta mögé és óvatosan megcirógatta a férfi haját, aki egy kicsit elhúzódzkodott.
Keegan megfordult és a lány szépséges szemeibe nézett. Brielle megfogta a férfi bal kezét és a saját mellkasához szorította.
- Érzed, hogy dobog? Azóta így ver, hogy megpillantottalak.
- Na, de…- állt el a férfi szava.
- A testemet bármikor megérintheted. De én azt akarom, hogy a lelkemet is elérd. Hogy olvass a gondolataimban. Hogy együtt ébredjen fel bennünk a vágy egymás iránt.
- Vágy? Az meg milyen érzés? – kérdezte Keegan.
- Amikor a másik nincs melletted. Nincs a közelségedben. Hiányzik. Már a látványa is elég lenne, hogy boldog legyél. A szerelem egy varázs. Mindkettőnknek érezni kell, mert csak akkor működik – fejezte be Brielle, majd magára hagyta Keegan-t, aki a lány szavain hosszasan gondolkodni kezdett.
A másnap reggel Brielle mikor felkelt egy tűzvörös örök-rózsát pillantott meg az ágya mellett. Sosem látott még ilyet, de mindig vágyott egyre. Ez a rózsa maga a tökéletesség. A természet megalkotta, a tudomány pedig kijavította a „hibáit”. Így nem csupán pár napig tart a szépsége, hanem évekig. És aki efféle csodát kap, azelőtt kinyílik az élet kapuja. Valahogy így érezte magát Brielle. Közelhajolt a virághoz majd megszagolta és az illatától egészen elbódult. Keegan –nek sok dolga volt, de a meglepetés ennek ellenére tökéletesre sikerült.
A férfi apró kedvességekkel kezdte éreztetni a nő felé, hogy fontos neki. Hogy gondol rá. Bár maga Keegan sem értette, de jól esett neki, hogy végre van valaki, akiről gondoskodhat. Sona teljesítette gazdája minden parancsát.
Este Brielle az étkezőasztalnál ült és csodálta a virágot, miközben Keegan hazaérkezett.
- Még fent vagy? – lepődött meg.
- Egész nap nem voltál itt. Nem is találkoztunk – állt fel Brielle. – Szeretnék veled vacsorázni és megköszönni a rózsát. Ismered ’A kis herceg’ című könyvet? Abban is van egy rózsa. Ha életben akarod tartani, gondoskodni kell róla.
- Igen, még gyerekkoromban olvastam. Nem a kedvencem. De persze tartalmas és érdekes írás – állapította meg Keegan. – Miért szeretnél velem vacsorázni?
- Azt hiszem, vágyom a társaságodra – súgta Brielle, Keegan pedig egy éles bólintással egyetértett.
Ha már így alakult Keegan maga készítette el a vacsorájukat, dehidratációs eljárással. Brielle látott már effélét, de még sosem kóstolta. Három perc alatt elkészült a frissen lefagyasztott zöldségköret és a rák. Ínycsiklandó illatok töltötték be a teret. Keegan a konyhában jobban szeretett enni, így ott fogyasztották el. És, hogy Brielle is hozzájáruljon a vacsorához egyetlen szuperokos kütyüjén elővarázsolt egy gyertya-illusztrációt. Még a gyertya melegségét és a viasz illatát is lehetett érezni. Keegan percekig nézte a látványt és közben elengedte gondolatait. Meg akarta élni a különleges alkalom minden pillanatát.
A vacsora mindkettőjüknek jól esett. Aztán közösen nézték a csillagfényes eget. Aztán Keegan nem bírt nyugodni és muszáj volt Csillagközi hajszaversenyt játszaniuk. Bár a férfinek több éves gyakorlata volt, Brielle-el ellentétben. A lány mégis élvezte a játékot. És ez volt az a pillanat, amikor mindketten hirtelen többet kezdtek el érezni egymás iránt. Keegan szemében az a különös ragyogás egyből feltűnt Brielle-nek.
- Örülök, hogy itt vagy. Hogy velem vagy – mondta Keegan, majd magához ölelte Brielle-t. És ekkor kezdte érezni, hogy a lány fontos neki. Elérkezett a megfelelő idő, hogy megcsókolja a lányt. Brielle átadta magát a számára is idegen, különös érzéshez. Sosem tartozott még senkihez sem. Keegan pedig végre olyan teljesnek érezhette magát, ahogyan még sohasem azelőtt. A varázslatot Sona belépése törte meg.
- Keegan, holnap reggel kilenckor felhő-kombinatórikai konferencia.
- Értettem – felelte a férfi szinte engedelmesen, mintha ezzel a cyber visszahozta volna a dinamikus jelenbe.
Sona előtt végre nyitva állt a lehetőség, Keegan távozása után. Brielle még alig ébredt fel, amikor a cyber készségesen megállt a hálószobában és türkizkék szemeivel parancsot küldött az ablaküveg felé, hogy napfelkeltét mutasson.
- Ébredj, Brielle! – mondta parancsszerűen.
A lány még alig tért magához, amikor Sona azonnal belekezdett a mondandójába.
- Keegan kért meg, hogy közöljem veled: ma el kell innen menned. Két órát kapsz, hogy visszatérj a gettóba.
- Micsoda? – húzta fel magát Brielle az ágyon. – Még nem teljesítettem a szerződésemet. Ha elmegyek, azzal szerződésszegést követek el. Lehet, hogy még a gettóból is kikerülök és börtönbe zárnak. Keegan utasítása – fordult meg Sona, azzal Brielle-t kétségek között hagyta. A lány szemei könnybe lábadtak és így látott neki ruhái összecsomagolásának.
Összetört szívvel lépett ki Keegan otthonából. Sona elégedetten figyelte Brielle távozását. Keegan csak az övé, ismét!
A geek férfi kimerülten érkezett haza és egyből feltűnt neki Brielle hiánya. Minden csendes és ugyanolyan rendezett volt, mint azelőtt. Sona a ház egyik távoli zugában tette a dolgát.
- Sona, hol van Brielle?
- Elment. Azt mondta, hogy nem tudja teljesíteni a megállapodásotokat.
- Nekem miért nem mondta?
- Azt mondta, hogy vállalja a büntetést is – hazudta Sona.
- Hiszen, végre érezni kezdtem, amit ő szerelemnek hív! – háborodott fel Keegan. – Vissza kell jönnie! Vagy ha nem, akkor megyek és visszahozom! – erősködött a férfi és közben eldöntötte, hogy elindul és megkeresi.
- Nem engedem, hogy a gettóba menj! – szólalt meg Sona, és cyber létére képes lett volna egy nála felsőbbrendűnek parancsolni.
- Nem állíthatsz meg! – viharzott ki Keegan a szobából, majd készült elhagyni otthonát, Sona pedig ment utána.
- A gettó veszélyes hely, nem neked való!
- Brielle-nek sem való! Mellettem van a helye! – döntötte el Keegan és pillanatokon belül beült hiperautójába és megadva a gettó paramétereit száguldva röppent a több mérföldes helyre.
A gettó egy hatalmas tó partján körben terült el. Az itt élők analóg életet éltek és az ultradroid szolgálókról is csak hírből hallottak. Keegan két – háromórányi keresgélés után, akadt rá Brielle-re. Szinte alig hasonlított arra a lányra, aki belépett az otthonába. Koszos volt és megtört.
- Keegan, miért jöttél utánam? – lépett oda a geek-hez, míg a többi gettós furcsán nézett a felsőbbrendű férfire.
- Velem kell maradnod.
- Nem kell. Nem értem miért jöttél. Magad utasítottad Sona-t, hogy küldjön el. Most pedig idejössz.
- Sona-nak nem adtam efféle utasítást – lepődött meg Keegan.
- Tagadod? – kérdezte Brielle harciasan.
- Hiszen ha tényleg így történt volna, akkor miért jöttem ide? Érted? Vissza kell, hogy jöjj velem! Teljesítened kell a megállapodásunkat.
- Azt hiszem, ezek után én képtelen vagyok rá. Inkább maradok itt és a kilátástalan életet választom – törődött bele Brielle a sorsába.
- A szerződés már nem számít nekem se. Anélkül is kellesz. Tőled kell az utódom. Aztán együtt maradunk. Mindhárman.
- Fogadd el! – kiáltotta el magát egy férfi, aki jól hallotta Keegan szavait.
- Nagylelkű az ajánlatod! – jelentette ki Brielle. – Olyan szép, akár egy álom.
- De ez nem álom! – lépett hozzá Keegan, magához húzta és szenvedélyesen megcsókolta Brielle-t. A vágy erősebb volt bármilyen égi vagy földi hatalomnál. És már mindketten érezték. Vágyak a másik érintésére, ami a sejtjeikig megőrjítette mindkettejüket. Egyszerre dobogott hevesen és hevesebben a szívük. Brielle, akár egy törékeny kismadár, úgy remegett Keegan karjaiban. A férfi magához ölelte és ezután kezdtek lassan megnyugodni.
Visszatértek Keegan otthonába, ahol a férfi először kikapcsolta az ultradroid-ját, majd kivette belőle az örök-élettartamát szolgáló motorját. Brielle látta, hogy milyen nehéz a férfinak megtenni ezt a lépést, mégis mindkettejüknek felszabadító érzés volt.
Sona „ébredésére” fél évet kellett várni. Ennyit adott neki a geek, hogy a rendszere ismét visszaálljon az alapbeállításokra Keegan és Brielle élete eközben alaposan megváltozott. Az ultradroid számára különös volt látni a geek férfit és a gettós nőt szövetségét. Ráadásul Brielle legalább hat-hét hónapos állapotos volt.
- Sona! – mondta ki Keegan a droid nevét, miután visszahelyezte a cybermotorját s újra aktivizálta. – Pár hétre el kell utaznom az esőfelhő-rendszer javítása miatt. Neked kell vigyázni a feleségemre.
Sona folyamatos pislogásba kezdett. Még nem mozogtak elég gyorsan az elemi droid részei. Vagy csak azt hitte rosszul hall.
- Brielle a feleséged? – rakta össze gépiesen egymás mellé a szavakat.
- Ne zavard össze! – szólt a nő Keegan-re.
- Végül is lényegtelen. Szeretném, ha pár napig segítenél Brielle-nek, amiben szüksége van rád. Beprogramoztam az időzítődet is. Így csak reggel hat és este hat közötti időszakban leszel aktív.
- Értettem, Keegan – válaszolta Sona.
Brielle nem örült az ötletnek, mert nem tudta, hogy a cyber-lány hogyan fog reagálni.
- Brielle minden utasítását végre kell hajtanod! Ha egyetlenegyszer is nemet mondasz, a ház rendszere azonnal jelez nekem. A működésedet összeszinkronizáltam a házzal.
- Értettem, Keegan – mondta Sona gépiesen.
A férfi elbúcsúzott Brielle- től. A cyber értetlenül figyelte a jelenetet. Keegan távozása után ismét feltérképezte a házat és a kikapcsolása óta eltelt változásokat felmérte, majd összehasonlította az utolsó emlékeivel. Ezután nekilátott a dolgok „helyreállításának”. Visszarendezte a helyiségeket. Brielle a távolból figyelte. Gondolta, hogy esetleg jelzi Keegan-nak, de nem akarta elrontani az útját, mert tudta, hogy mennyire fontos volt ez a geek-nek.
Sona kora estére befejezte az átalakításokat, majd rendszere betolakodót jelzett neki. A ház egyik távolabbi szobájához ment. Megállt Brielle ajtaja előtt, majd újra átfuttatta a röntgenképeket az agyán. Némi aktivitást is látni vélt. Kopogás nélkül gördült be a lány szobájába.
- Mit keresel itt? Nem hívtalak! – rémült meg Brielle.
- Betolakodót érzékeltem. Jöjj velem biztonságos helyre – mondta gépiesen, miközben szemei kéken veszélyt jeleztek.
- Nem értem. Honnan veszed ezt?
Sona nem válaszolt.
- Veszélyben vagyunk.
- Jelentsd Keegan-nek! – parancsolta Brielle.
- Parancs megtagadva! Veszély fokozódik! Menjünk az óvóhelyre! – utasította Brielle-t.
- Sona, kikapcs! – adta ki az utasítást Brielle.
- Betolakodó. Betolakodó – ismételgette Sona.
Brielle az ablakhoz lépett és rémülten nézett kifelé. Elképzelni sem tudta, hogy miért reagál ilyen különösen Sona. A droid elsötétítette a helyiséget, hogy érzékeit erősebbre tudja állítani.
- Megtaláltam az élősködőt – jelentette ki Sona.
- Mi? – értetlenkedett Brielle.
- Benned van.
Brielle lélegzete elakadt a rémülettől. Most már tudta, hogy Sona számára a kisbabája élősködő és veszélyforrásnak tartja.
Sona a szemeivel lekapcsolta az ablakokat és azok teljes egészükben leereszkedtek.
- Brielle, a testedben érzékelem. Fel kell magadat áldozni Keegan-ért.
- Sona! Kikapcs! Sona! Kikapcs! – parancsolta a lány, de a cyber nem reagált rá.
- Meg kell halnod!
A droid nem engedelmeskedett az utasításoknak helyette támadólag lépett fel Brielle-el szemben. Egyre közelebb és közelebb lépett hozzá, majd beindította a lézertámadó felületét. A gettós lányt az ablak felé kényszerítette.
- Ugornod kell! Keegan-re gondolj! – próbált rá Sona hatni, s Brielle egyre inkább nem értette a cyber mentalitását.
Brielle felkészült a védekezésre és arra, hogy megvédje magát Sona-val szemben. Próbált visszaemlékezni, hogy Keegan hogyan „hatástalanította” annakidején. De nem érezte elég erősnek magát ehhez. Sona a falhoz szorította Brielle-t a nyakánál fogva, úgy, hogy a lábujjai alig érintették a padlót. A nyitott terasz széléhez szállította, majd készült ledobni. Brielle az életéért küzdött. A sajátjáért és a babájáért.
- Sona! Kikapcs! – adta ki utoljára a parancsot, de hiába. A cyber nem reagált.
Brielle tudta, hogy Keegan összetörne, ha bármi baja esne. Lenézett, de csak a borzalmas mélységet és a sziklákat pillantotta meg a ház alatt pár méterre. Keegan mintha csak megérezte volna a bajt – abban a pillanatban jelentkezett be és elborzadt a látványtól.
- Sona! – mondta ki a cyberlány nevét. – Helyzetjelentést kérek! – utasította.
- Betolakodót érzékeltem a házban. A betolakodó pontos helyzete: megegyezik Brielle-ével.
- Sona! Kérlek, vidd Brielle-t a vizsgálóba, aztán gyere vissza! – parancsolta Keegan.
Sona értelmezte a férfi szavait, majd néhány perc múlva ennek megfelelően cselekedett. Keegan közben összeszedte a gondolatait és próbált értelmes utasításokat adni Sona-nak.
- Kérlek, mentsd le a nap eseményeit és küldd át a ház felhőrendszerébe. Szólj, amikor készen vagy!
Sona így tett. Lehajtotta a fejét, szemeiben virtuálisan futó adatok tömkelegét szűrte át, majd egyetlen nagyobb fájlként küldte át.
- Kész – mondta fejét felemelve.
Keegan mély levegőt vett, majd így szólt:
- Sona, lépj az ablakhoz, és amikor szólok… - a droid eddig engedelmeskedett – ugorj! – parancsolta Keegan saját magától is szokatlanul üvöltve, mire a robot eltűnt a mélyben.
A tér kitisztult. Keegan a ház mikrofonján keresztül szólt Brielle –nek. A lány még mindig rémülten várakozott.
- Holnap estig magadra kell hagynom téged. Kérjek a központból új droidot?
- Inkább ne – remegett Brielle hangja, s Keegan elfogadta a választ. – Sajnálom, ami történt. Sietek haza. Hozzád! – mosolyodott el Keegan és legszívesebben átölte volna a lányt. – Fontos vagy nekem!
- Nagyon féltem – gördültek le Brielle könnyei, de végre fellélegzett. – Szeretlek!
- Én is szeretlek! – mondta Keegan boldogan és megváltozott az arckifejezése. Talán ekkor értette meg, hogy milyen csodálatos érzés tartozni valakihez.

Pár hónappal később Brielle egészséges kisfiúnak adott életet. Mindketten meghatódva nézték az apróságot. Azonban a lányt elfogta a félelem ismét.
- A szerződés lejárt. Hetek múlva el kell mennem.
- Kellene, de nem fogsz. Itt maradsz velem. Velünk – javította ki Keegan. – Egy család leszünk.
- És boldogok – derült fel Brielle arca és ez számára is békés jövőt ígért.

VÉGE



Violet C. Landers: A tökéletes alany




Hosszú évek nélkülözései után végre rámosolygott a szerencse Bradyn Hornsby-ra. Nemesnek tűnő neve ellenére a napi betevőre is alig futotta. Nevelőszülei nem foglalkoztak vele, megvoltak a saját problémáik. Nevelőapja, még ha szerzett is neki alkalmi munkát, képtelen volt huzamosabb időt egy helyen tölteni. A lazsálás és a könnyű élet volt számára az ideális állapot. Ehhez pedig szüksége volt valakire, aki ezt az életet képes biztosítani neki.
Mintha csak az ég küldte volna akkor és oda, a plázába a káprázatóan gyönyörű, kifinomult és intelligens Elisabeth McIntosh-t. A lány a hatalmas McIntosh-vagyon egyetlen örökösnőjeként libbent el a szemei előtt. A százhetvenhárom centiméter magas, szőkésbarna melírozott hajú tünemény egy pillanat alatt elvarázsolta. Bradyn először csak távolról kezdte követni és figyelte, ahogyan könnyedén megvesz magának bármit, ami éppen megtetszik neki. Akkor is utána ment, amikor Elisabeth betévedt egy könyvesboltba. Bár keveset és ritkán olvasott, gondolt a jövőre, arra, hogy egy napon talán lesz ideje vagy éppen kedve és beleolvasgat. A művészeti könyvek között nézelődött, amikor Bradyn odalépett hozzá és félelemmel teli hangon megszólította:
- Érdekel a festészet?
- Egy kicsit – válaszolta Elisabeth röviden.
-  Olyan csodálatos, hogy egy kép mindenkinek mást jelent. Mást annak, aki alkotta. Annak, aki éppen boldogtalan és megint mást annak, aki a legboldogabb. Te boldog vagy? – kíváncsiskodott Bradyn.
- Igen. Iszunk valamit? – csillant fel Elisabeth szeme.
- Szívesen – mondta a fiú.
Kettesben egy kávé mellett hosszabb beszélgetésbe kezdtek. Egyszerűen nem fogytak ki a témákból. Majd találkoztak másnap, harmadnap. A napokból, hetek, majd hónapok lettek. Elisabeth ritkán engedett idegeneket a közelébe, hiszen nem tudhatta, ki milyen szándékkal közeledik felé. A férfiak általában a vagyona miatt keresték a társaságát és bár Bradyn-nel közös vacsoráikat, randijaikat mindig a nő fizette, s egyáltalán nem bánta a dolgot.
Negyedik hónap elején aztán megtört a jég és a McIntosh-lány végre elhívta meseszép „palotájába”. Tény és való, hogy a környék legszebb, leghatalmasabb birtokának közepén helyezkedett az otthona. Szülei az év nagy részét Franciaországban töltötték, ezért Elisabeth olyan szabadnak érezte magát, akár egy madár. Bradyn –nek még a lélegzete is elakadt a hatalmas épület láttán. Látott két kertészt, egy sofőrt, aki épp az egyik luxusautót mosta le. A palotába belépve pedig arannyal körbefuttatott falakat és lépcsőkorlátot pillantott meg, ami az emeletre vitte az embert.
- Holnap jótékonysági estélyre megyünk. Van öltönyöd? – kérdezte Elisabeth.
- Nem, nincs – vágott Bradyn riadt képet.
- Semmi gond, akkor ma délután elmegyünk és nézünk neked valami elegánsat – jelentette ki a lány teljes határozottsággal, majd felsétált a lépcsőn és eltűnt az egyik szobában. Bradyn úgy érezte, most életében egyszer fontos valakinek. Hogy megfogta Elisabeth-tel az Isten lábát!
A lány ígéretét betartva valóban elmentek shoppingolni. Választott Bradyn számára egy egyedi szabású öltönyt, hozzá ingeket, nyakkendőt, zoknit, de még alsónadrágot is. A férfi élvezte a dolgot, de mikor már a sokadik üzletből jöttek ki kezdte kínosnak érezni a dolgot. Elisabeth vett neki néhány cipőt, kalapot –amit amúgy sosem vett volna meg magának. Aztán következtek az ékszerek: nyakkendőtű, nyaklánc, karkötő, Rolex óra. Később méregdrága parfüm és nagyjából ekkor mondta Elisabeth azt, hogy végeztek.
Fáradtan leültek egy bisztróban, körülöttük a rengeteg csomaggal. Bradyn lelke legmélyén úgy érezte, ő is árucikké vált a McIntosh lány számára.
- Csodálatos nap volt a mai – összegezte Elisabeth. – Hazamegyünk… aztán azt csinálsz velem, amit akarsz – mondta kacéran, amivel Bradyn-t is eléggé meglepte. Persze nem volt ellenére a dolog.
Ezzel a tökéletes nővel még a szex is fenomenálisra sikerült. Odaadó volt, érzéki és gyönyörteljes. Másnap reggel még a Nap is másként sütött. Meg tudta volna szokni ezt az életet. Ekkor született meg a fejében a gondolat, hogy itt akar maradni. Bármi történjen is. Nem hagyhatja, hogy Elisabeth másként gondolja. Hiszen amilyen könnyedén „megvett őt” olyan könnyen bármelyik pillanatban el is dobhatja. Nem akart foglalkozni ezzel a dologgal, de megkerülhetetlenné vált a kérdés. A lány már régen felkelt, megreggelizett és kilovagolt. Bradyn-nek egy szobalány felvitte a reggelijét. A tálcán egy újabb ajándék várta becsomagolva. Egy díszes dobozka, kék selyem masnival átkötve. Kíváncsian kezdte el bontogatni és tátott szájjal emelt ki a dobozból egy csúcskategóriás okostelefont. Bekapcsolta, csodálta… aztán pár perc múlva kapott egy üzenetet:
„Jó reggelt, Szerelmem! Remélem jól aludtál. Várlak lent. Elisabeth”
Felkapta a köntösét és boldogan lerohant. A lány odalent várta, teát kortyolgatott a nappaliban a lovaglós ruhájában.
- Ma este bemutatlak a barátaimnak – közölte Elisabeth.
- Szeretlek – hebegte Bradyn, majd odalépett hozzá és megcsókolta a lányt, aki már rettentően vágyott a férfira. – És mivel tudnám viszonozni ezt a rengeteg mindent? Áruld el! – cirógatta meg Elisabeth arcát.
- Majd annak is eljön az ideje – bontakozott ki az ölelésből.
És ez volt az a pont, amikor Elisabeth kissé megváltozott. Testileg nem is, de lelkileg távolodni kezdett Bradyn-től. Valahol ez bántotta a férfit, de valahol örült is neki. A jótékonysági estély jól sikerült. Elisabeth és szerelme úgy lépett be a terembe, akár egy álompár. Bradyn semmivel sem tűnt ki a többi dúsgazdag vendég közül.
- Hol van a korábbi barátod? – kérdezte egy idősebb hölgy Elisabeth-et. – Mi is volt a neve… Roger? Olyan szépek voltatok. Csak úgy izzott a levegő…
Bradyn szólni sem tudott. Elisabeth zavarában kimeresztette a szemeit és néhány másodpercre „lefagyott”. Aztán így válaszolt:
- Roger nem szeretett, csak a pénzemet, meg a kényelmet. Keresett valaki mást magának. Megcsalt, aztán elhagyott.
- Nagyon sajnálom – mondta a hölgy sajnálkozóan, majd magára hagyta Elisabeth-et és Bradyn-t.
- Remélem, te nem teszel velem ilyet – borult a lány a férfi nyakába és szorosan hozzá bújt.
- Sosem tennék ilyet – szabadkozott Bradyn és arra a jólétre gondolt, amibe hirtelen belecseppent.
Az estély néhány pohár ital után máris szórakoztatóbbá vált. Mindketten remekül érezték magukat. Éjjel kettő után távoztak és egy percre sem engedték el egymás kezét.
A következő nap reggele eléggé későn kezdődött. Bradyn fél tizenegykor ébredt fel. Elisabeth már nem volt mellette. A helye is kihűlt teljesen. A szobalány most nem hozta be reggelit. Talán már késő volt hozzá. Bradyn felkelt és elindult megkeresni a lányt. A ház kihalt. Sehol sem talált senkit sem. Egy röpke gondolatnyi ideig átfutott az agyán, hogy csak álmodta mindazt, ami eddig történt. Se kertészeket, se sofőrt, se szobalányt nem talált. Leült a nappaliban, bekapcsolta a tévét és próbált rájönni, hogy hova tűnhettek. A szeme sarkából egy suhanó alakot vélt látni. Odafordította a fejét és a mosónőt látta hátra menni a mosókonyha felé. Azonnal utána indult.
- Asszonyom – próbálta megállítani, de az először meg sem hallotta. – Asszonyom – próbálkozott megint, mire a mosókonyhában nagy munka közepette találta. Az ágyneműket készült kimosni. – Elnézést, tudna nekem segíteni. Elisabeth-et keresem. Kilovagolt? Vagy vásárolni ment?
- A kisasszony? – kérdezett vissza Martha meglepetten. – Elutazott.
- Hová? Nekem nem szólt róla – szomorodott el Bradyn.
- Franciaországba kellett mennie, a szüleihez.
- És mikor jön vissza? Magának mondta?
- Nem. Ez Elisabeth kisasszonynál kiszámíthatatlan. Volt már olyan, hogy hajnali négykor jött haza és reggel hatkor már egy repülőn ült.
- De nekem miért nem mondta? – kérdezte újból Bradyn. Nem bírt túllépni a dolgon.
- Máskor is csinált ilyet. Szólnak neki, vagy besokall, és már megy is. Nem kell tragikusan felfogni – felelte könnyedén Martha.
- És hol van a többi… - keresgélte Bradyn a megfelelő szót – a személyzet?
- Elisabeth kisasszony szabadnapokat biztosított nekik. Csak én maradtam egyedül. Bár este nekem is kimenőm van. Az ebéd hamarosan kész.
- Értem – nyugtázta a férfi.
A nap nagy része eltelt. Túl gyorsan is. Martha este hatkor elment. Ahogy az mondta is. Bradyn teljesen egyedül maradt. Aggasztotta a dolog, de próbálta élvezni. Felfedezte a kúria minden apró zegzugát. Talált néhány apróságot, amit úgy gondolta eltesz emlékbe. Este háromnegyed tizenegykor már nem bírta tovább és felhívta Elisabeth-et.
- Szia! Minden rendben, úgy eltűntél! – mondta aggodalmas hangon.
- Oh, szia! De édes, hogy hívtál. Igen, köszi. Minden rendben. Anyu küldött üzenetet, hogy menjek. Sajnos már nem tudtam szólni.
- Egy cédulát azért hagyhattál volna – szomorkodott tovább Bradyn.
- Jaj! Ne légy olyan kisfiú! Csak hogy jobban érezd magad, hagytam neked valamit az éjjeli szekrényem fiókjában.
Bradyn ráült az ágy szélére, kihúzta a fiókot és megpillantotta Elisabeth hitelkártyáját. Nem értette a dolgot.
- Szeretném, ha vennél magadnak valami szépet! Mondjuk egy autót!
- Egy autót? – lepődött meg Bradyn a nagylelkűségen.
- Persze! Aztán ha visszajövök, együtt elutazunk valahová! Meglephetsz! – incselkedett Elisabeth.
- Legyen! – egyezett bele Bradyn kissé megjátszva, pedig rettentően örült.
- Szeretlek, de most mennem kell – mondta a lány búcsúzóul, majd kinyomta a telefont.
Bradyn boldogan tette le a mobilját, és megcsókolta a hitelkártyát. Ekkor jött rá, hogy egyáltalán nem is hiányzik neki a lány, ekkora hatalmas mennyiségű pénz mellett övé lehet az egész világ! És ez elindította a fejében a hangyát. Miért is van még a lánnyal? Nem is szereti őrjítő módon. Ahogyan azt hitte. Kimerülten lefeküdt aludni, majd kora reggel elindult autót venni. Minden vágya egy Porsche volt. A legújabb modellek közül választott ki egy fehér színűt. Azután beült egy kávéra. Szemezgetni kezdett egy igazán csábos latin-amerikai szépséggel. Odaült mellé, fizetett neki egy italt, majd félóra győzködés után sikerült elvinnie egy körre. Az új autó vadul száguldott. A dolgok jól alakultak. Elvitte az ideiglenes álomotthonba. Mindent megtett a szépségnek, aki nem volt hálátlan. Felejthetetlen délutánt és éjszakát adott cserébe Bradyn-nek. Az éjszaka hihetetlen gyorsan eltelt. A szépség hajnalban elosont – igaz előtte elemelt egy nagyobb összeget Bradyn pénztárcájából. Alighogy kitette a lábát a palotából megcsörrent a férfi telefonja. Bradyn álmosan fordult az oldalára, hogy aztán felvegye. Félálomban megnyomta a hívás felvétele gombot, majd beleszólt.
- Halló.
- Bradyn nem szeretem, mikor a hátam mögött csúnya dolgokat művelsz. Szégyellhetnéd magad! – mondta a vonal másik végén Elisabeth.
A férfi szeméből ezek a szavak egyből kiverték az álmot. Érezte, hogy bűnben van, csak nem értette, hogy Elisabeth honnan tudhat erről.
- Ezt meg… - szólta el magát Bradyn reflexszerűen, mire észbe kapott.
- Mindent tudok. Mindent látok. Mindenhol ott vagyok! – válaszolta Elisabeth emelkedett hangon, majd a vonal megszakadt.
Bradyn szíve hevesen dobogott. A gondolatai arra összpontosultak, hogy mentse a helyzetet. Úgy, hogy ne veszítse el ezt a fantasztikus életszínvonalat. És szinte magától megszületett a terv: meg kell ölni Elisabeth McIntosh-t, aztán fel kell szívódni még a kontinensről is!
A telefon közben újra megcsörrent. Bradyn a kijelzőn látta, hogy megint Elisabeth hívja. Mély levegőt vett, aztán felvette a telefont.
- Szia! – köszönt Elisabeth, mintha a korábbi hívás meg sem történt volna.
- Szia, Édes! – mondta Bradyn kissé remegő hangon.
- Oh, nagyon hiányzol. Sajnos még két hétig itt kell lennem. Csak azért hívtalak, hogy elmondjam, hogy Martha sem tud már visszamenni. Maradhatsz a házban, de tudnod kell, hogy mindent neked kell csinálni. Majd rendelsz kaját meg ilyenek…
- De miért? Mi történt Martha-val?
- Meghalt a sógora és vissza kellett utaznia a falujába. Azt mondta, hogy a temetés után tud megint jönni. Elengedtem, mert nagyon zokogott szegény.
Bradyn megszólalni sem tudott.
- Elintézem a dolgaimat aztán én is megyek… - döntötte el hangosan a telefonban, bár maga sem tudta, hogy tényleg komolyan is gondolta volna.
- Rendben van – egyezett bele Elisabeth, aztán elköszöntek egymástól.
Bradyn-t aggasztották a történtek. Legalább ha a lány adott volna neki egy nagyobb összeget vagy nyíltan szakított volna vele. De semmi. Némi mérlegelés után úgy döntött másnap vesz egy pisztolyt. Az interneten nézett többféle fegyvert. Melyik működése egyszerű, könnyen beszerezhető, olyan, ami hangtompítóval van tökéletesen megfelelne neki.
Másnap korán reggel elindult, hogy beszerezzen egy 9 milliméterest. Órákon keresztül járta a fegyverkereskedéseket, mire megtalálta a tökéleteset. Készpénzzel fizetett, és minél kevesebbet árult el magáról. Visszatérve a kúriába, tervbe vette, hogy kipróbálja a pisztolyt. Ám amikor belépett a főbejáraton hangos zenét hallott valamelyik szobából. Még a saját gondolatait sem hallotta. „Nem vagyok a tulajdonod”[1] harsogott be mindent az ének.
- Ki indította el? – kiabálta és közben egyre csak kereste a zene forrását. – Ki van itt? Elisabeth, te vagy az?
Minden helyiséget átnézett, de sehol senkit sem talált. Elisabeth szüleinek lakosztályában lelte meg a hifit, aminek hangerejét a maximumra tekerték. Lekapcsolta a szerkezetet, majd a pisztollyal a kezében újra körbejárta a házat. Nem talált senkit sem, mégsem nyugodott meg. Összeszedte az értékeket: ékszereket, pénzt, hitelkártyákat és úgy tervezte az éjszaka leple alatt lelép. Egy megpakolt táskával a kezében belépett Elisabeth szobájába. Leült az ágyra és újra megcsodálta. Az éjjeli szekrényke tetején talált egy pohár vizet, mellette pedig egy megkezdett üveg pezsgőt. Előző éjjel kezdhették meg a lánnyal. Megitta a vizet, majd töltött magának a pezsgőből is.
Az éj leszállt. Bradyn Elisabeth ágyán tért magához. „Ennyire fáradt lett volna?” – kérdezte ébredező önmagától. Az óra már majdnem tizenegyet mutatott. Feltápászkodott, de már nem találta maga mellett a táskányi holmit. A villany villódzni kezdett, majd kialudt. Szinte ugyanezzel egy időben megint megszólalt a dal. Bradyn úgy emlékezett, hogy a pisztolyt az éjjeli szekrényre tette, de már azt sem találta ott. Az idegességtől egyre csak verítékezni kezdett. Valami nagyon nem volt rendben, ez teljesen nyilvánvaló volt. Talán más is pályázott a hatalmas vagyonra. Bradyn a sötétben tapogatózva kilépett a szobából. A falon megnyomott egy kapcsolót, de a villany nem gyulladt fel.
- Megfelezhetjük a pénzt! – kiabálta olyan hangosan, hogy eljutott minden helyiségbe a hangja. – Miért teszed ezt velem? Vagy tudod mit? Minden legyen a tiéd, amit csak szeretnél. Nekem elég a Porsche. És nem szólok a zsernyákoknak egy szót sem! – alkudozott Bradyn.
Hiába, mert válasz nem érkezett. Percek múlva eldördült egy lövés. Bradyn-t találta el a vállán, egyenesen a kulcscsontjába fúródott. A vér és a fájdalom a földre taszította. Lehunyta a szemeit. Ordítva szorította a kezét a jobb vállára.
- Ki maga? Hogy jutott be a házba? – kérdezte hangosabban, mire kopogós léptek zaját hallotta. Kiverte a hideg veríték, szíve egyre hevesebben kezdett dobogni.
- Mindent megadtam neked, mégis ellenem fordulsz. Megcsalsz, kirabolsz – ekkor felkapcsolódott a villany és Elisabeth ott állt előtte. Teljesen fekete ruházatban. Fekete szűk nadrág, fekete felső és haját egy fekete szemtakaróval tűzte hátra, mint valami fejpánt. Kezében a Bradyn által vásárolt fegyvert fogta. – Nekem is van fegyverem, de mivel neked is van, így sokkal kényelmesebb. Nyugodtan mondhatom, hogy betörő vagy. Hogy nem is ismerlek. Nekem fognak hinni és nem neked. De előtte szórakozni szeretnék! Ehhez pedig te vagy a tökéletes alany.
- Tökéletes alany? Mihez?
- Hogy kipróbáljam rajtad a fejlövést. Vagy inkább a szívet. Még nem tudom. De még sok dolgunk lesz az éjjel! – sorolta Elisabeth.
- Nem azt mondtad, hogy Franciaországban vagy?
- Te kis buta! Elhitted? Sose gondoltam volna, hogy egy pasi is lehet naiv, de te bebizonyítottad.
- Na és a szüleid?
- Meghaltak, már évekkel ezelőtt…
- Őket is te…?
- Oh, nem. Én ilyen embertelen dolgot sose tettem volna meg. Anyám apámra egyszer rálőtt ugyan, de az csak véletlen volt. Egy csúnya autóbalesetben haltak meg. Minden az enyém lett. Még akkor a tizennyolcat sem töltöttem be. Szóval nyugodtan előadhatnám a bíróságon a „sanyarú gyermekkor” –mesét. Hinnének nekem.
- Miből élsz? – furcsállotta Bradyn.
- Nem vagyok férfi-prosti, úgy, mint te. Vannak részvényeim, földjeim, jó kapcsolataim. Ennyi.
Közben a vérző férfire fogta a pisztolyt.
- Most pedig kelj fel és menj a fürdőszobába! – parancsolta.
- Minek? – kérdezte Bradyn, de Elisabeth nem felelt csak a pisztollyal terelgette.
- Már mindent előkészítettem. Ez mindig olyan sok munka, de megéri. Na gyerünk! Menj már befelé! – mondta Elisabeth durvábban.
Ahogyan Brady belépett a pár négyzetméternyi helyiségbe azt látta, hogy minden be van fóliázva padlótól a plafonig. És előtte gondosan kiürítették.
- Ez most olyan, mint a filmekben? Te egy elmebeteg gyilkos vagy? - kérdezte Bradyn miközben a nő megbilincselte.
- Nem, még annál is rosszabb – nevetett fel Elisabeth. – Nyugodtan azt csinálhatok, amit akarok. Nem tartozok senkinek sem elszámolással. De előtte mutatok pár képet az elődeidről. Elővette a mobilját és kikeresett pár képet: lefejezett testekről, húskampókról lógó karokról és lábakról.
Bradyn-t a hányinger kerülgette. Elisabeth elővett a zsebéből egy apró, műanyag dobozkát. Kinyitotta kivett belőle egy pirulát és a férfi szájába nyomta, majd rátapasztotta a kezét, nehogy kiköpje azt. Bradyn mögé állt és egyre erősebben szorította, míg az végül lenyelte a gyógyszert. Aztán elsötétült a világ. Elisabeth szabadon tehette, amit szeretett volna. Elővette orvosi készletét, egy maszkot helyezett Bradyn arcára, aki hamarosan az éber altatás állapotába került. Beadott neki egy érzéstelenítőt, majd munkához látott. Felnyitotta a férfi mellkasát és elsőként kivette a máját, amit kitett egy orvosi tálcára. Ezután kisebb szervek következtek, úgy, mint lép és epe. Bradyn közben magához tért, de mozdulni nem tudott. Kisebb sokként érte a látvány, amikor a fém tálcákra pillantott.
- Bradyn! - mosolyodott el Elisabeth. - Ugye milyen nagyszerű?
- Fejezd be, kérlek! - mondta Bradyn könyörgően.
- Sajnálom, ezt már nem lehet. Ha nem fejezem be, azért halsz bele... - felelte megjátszott hangszínen. - Ha meg befejezem azért... Viszont akarom, hogy tudd, hogy érezd, amikor meghalsz. És el kell mondanod nekem, hogy milyen érzés. Milyen érzés, mikor meghalsz. Milyen, amikor már nem működnek a szerveid, mert már nincsenek benned! – sorolta Elisabeth negédesen, közben megcirógatva a férfi arcát.
- Te beteg állat! - fakadt ki Bradyn, de mozdulni sem tudott.
Elisabeth ezt meg sem hallotta, csak élvezte tovább a látványt. Egy vékonyabb szike után nyúlt, hogy folytassa a megkezdett műveletek. Feljebb emelte az érzéstelenítő dózisát, majd egy újabb fém tálcát készített elő. Bradyn teste megfeszült, ahogyan a szike éle hozzáért a belső szervéhez. Fejét megmozdítani sem bírta, közben szeméből folyni kezdtek a könnyek, végig az arcán, majd a lecsöppentek a mentőasztalon. Elisabeth szemei szinte ragyogtak a látványtól, ahogyan egy újabb szervet távolított el.
- Nem gondoltam volna, hogy ekkora szíved van! – mondta, s felemelte a pár pillanatig még mozgó szervet.
Bradyn ekkorra már meghalt. Körülötte sípolni kezdett az EEG és az EKG gépek. Elisabeth-et mámoros érzés töltötte el, mint valami extázist, úgy élte meg. A szívet betette egy formalinnal teli befőttes üvegbe, majd rázárta. Aztán betette egy szekrénybe, a többi mellé.
Az operáció sikeres volt. Viszont a nyomok eltűntetése hosszú órákat vett igénybe. Bradyn holteste végül Elisabeth házi hamvasztójába kerülve végezte.
A nő órákon keresztül pihente ki a fáradalmakat egy forró vízzel teli kádban, és békésen hajtotta álomra a fejét. Lehunyta szemeit, s már látta előre következő szív-szerelmének alakját, akivel pár nappal ezelőtt volt szerencséje megismerkedni. Egy újabb tökéletes alany… Elisabeth féktelen szenvedélyéhez.

VÉGE


[1] Grace – You don’t own me (Lesley Gore feldolgozás)

Keegan és Brielle – Hiperugrás a szerelembe

Keegan és Brielle – Hiperugrás a szerelembe A Föld nevű planétán hatalmas változások mentek végbe közel két évszázad alatt. 21...